Eurasia Press & News
Lényegében a NATO feloszlatásával, Közép-Európa, s benne Magyarország szuverenitásának csorbításával egyenértékű az Oroszország által decemberben előterjesztett két szerződéstervezet. Noha mind az Egyesült Államok, mind a NATO elutasította az orosz ultimátumot, a hétvégén Genfben tárgyalások kezdődnek, amelyen az Ukrajna megtámadásával fenyegető Moszkva jelentős engedményeket akar kicsikarni Washingtontól. Ebben a környezetben kerül sor februárban az újabb Orbán–Putyin-találkozóra. Azaz a Nyugat elleni nagy szuverenitásküzdelemben a függetlenségünk elleni valódi fenyegetést a magyar kormány nem akarja észrevenni.
„Az amerikai Ukrajna-politika lényege, hogy senki nem akar meghalni Dnyipropetrovszkért” – az önkritikus mondatot nagy sóhajtás kísérte. Még Donald Trump elnökké választása előtt jártunk, amikor 2016 tavaszán egy amerikai körút során ellátogathattam az Austinban található Texasi Egyetemre. A vélemény megfogalmazója egy egyetemi oktató volt, aki korábban republikánus kormányok idején töltött be magas funkciókat a külpolitikai és nemzetbiztonsági apparátusban.
Soha nem volt ennyire aktuális a mondat. Vasárnap és hétfőn a svájci Genfben magasrangú amerikai és orosz külügyi vezetők találkoznak, hogy Ukrajnáról, sőt a Magyarországot is magában foglaló egész kelet-közép-európai térség jövőjéről egyeztessenek. Oroszország százezer katona és nehézfegyverzet ukrán határra történt vezénylésével, illetve erőteljes retorikával jelezte, hogy alapvető biztonsági érdekeit érzi veszélyben. „Folyamatosan becsaptak minket. Öt NATO-bővítési hullám történt és (az amerikaiak) már Lengyelországban meg Romániában vannak a fegyverrendszereikkel” – mondta Vlagyimir Putyin orosz elnök december 23-i sajtótájékoztatóján, majd az euroatlanti katonai szövetségre utalva vészjóslóan hozzátette: „Néha azt érzem, különböző bolygókon élünk.” A katonai erő esetleges alkalmazásáról szóló kérdésre pedig csak annyit mondott, kész Oroszország érdekeinek megvédésére.
Az orosz államfő Ukrajna esetleges NATO-tagságát tartaná leginkább casus bellinek, amelyre éppen ezért belátható időn belül nem is kerül sor. Ugyan ki akarna háborút kockáztatni a felbőszült Moszkvával? Igen ám, csakhogy az amerikai politika elvi okok miatt nem zárhatja be egyértelműen az ajtót az ukrán NATO-tagság igénye előtt.
Hiszen ezzel beismerné, hogy egy külső szereplő rákényszerítette az akaratát, ami rombolná Washington amúgy is megtépázott szuperhatalmi presztízsét.
Joe Biden elnök ugyanakkor december nyolcadikán lényegében elismerte: számukra nem olyan életbevágó kérdés Magyarország keleti szomszédjának sorsa. Ekkor jelentette be: az Egyesült Államok nem küld csapatokat Ukrajnába egy orosz invázió esetén.
Azaz egyetlen katonát sem áldozna Dnyipropetrovszkért (ami közben Dnyipro lett), miközben Vlagyimir Putyin elnök erre nagyon is késznek tűnik. Márpedig a nagyhatalmi játszmák első számú szabálya, hogy mindig az van előnyösebb pozícióban, aki kész erőt alkalmazni céljai elérésére – vagy legalábbis a többiek elhiszik ezt róla.
Miért most éleződött ki ennyire a Krím 2014-es annexiója és a Moszkva által támogatott kelet-ukrajnai szeparatistákkal zajló állóháború kezdete óta zajló orosz–amerikai szembenállás? Hiszen Oroszország legkomolyabb exportcikke az olaj és a gáz mellett régóta az erődemonstráció. Az Egyesült Államok meg éppúgy nem tud és nem is akar túl sok pénzt meg figyelmet pazarolni az oligarchák uralta kaotikus és szegény államra, ahogy eddig sem.
A korábbi és a mostani helyzet közötti különbség egy – stílszerűen a Krím-félszigethez köthető – szóval összefoglalható: Jalta. A híres fekete-tengeri üdülőhelyen 1945 februárjában megtartott konferencián Churchill, Roosevelt és Sztálin nemcsak a második világháború utolsó szakaszáról, de Európa háború utáni felosztásáról is megállapodott. Történészek szerint a halálos beteg, a konferencia után nem sokkal elhunyt amerikai elnökkel szemben, a brit miniszterelnök ellenkezése dacára, a szovjet diktátor szinte mindenben érvényesíteni tudta akaratát. Így például elérte, hogy megtarthassa az 1939-ben még a náci Németország szövetségeseként szerzett kelet-lengyelországi területeket. A nyugatiak nem tudták megakadályozni a már elfoglalt és a még ezután megszállt kelet-közép-európai területek szovjet érdekszférához csatolását sem.
A NATO-bővítésről, Oroszország fenyegetéséről és megalázásáról szóló, hosszú évek óta ismételgetett moszkvai retorikát a mostani konfliktusban felváltotta egy jaltai típusú megállapodás igénye. December 17-én az orosz kormány két megegyezéstervezetet terjesztett elő; az egyik az orosz–amerikai, a másik a NATO–Oroszország kapcsolatokat szabályozná. A két dokumentum követeli többek között a katonai szövetség bővítésének azonnali leállítását, az Európában állomásozó amerikai atombombák kivonását, a dandárszintű (három-ötezer fő feletti) NATO-gyakorlatok leállítását az Oroszország nyugati határa mentén kijelölendő pufferzónában. Emellett az 1997-es, az atlanti szövetség és Oroszország között kötött megállapodás után taggá vált államok területén NATO-csapatok állomásoztatását, illetve szövetségi infrastruktúra kiépítését is megvétózná.
Ha elhagyjuk a Honvédségi Szemle szaknyelvét, az orosz igények pofonegyszerűek: a követelések teljesítése egyenlő lenne a NATO feloszlatásával.
Moszkva saját érdekeinek sérelmére hivatkozva lényegében elvitatja a szövetséghez demokratikus felhatalmazással (Magyarország esetében népszavazással) csatlakozott államok jogát ahhoz, hogy legfontosabb védelmi kérdéseik ügyében szuverén módon döntsenek, illetve tagadja, hogy bármely államnak a jövőben joga lenne a szövetséghez való csatlakozására. Konkrét példával élve: az egyezmények elfogadása esetén a magyar parlament nem dönthetne arról, hogy a Honvédség Gripenjeit küldje a légierővel nem rendelkező baltikumi szövetségeseink megsegítésére, amire az orosz fenyegetettség miatt van szükség. (Idén szeptembertől négy hónapig ismét a magyar vadászgépek adják a baltikumi légtérvédelem egyik erejét. A Lettországot, Észtországot, Litvániát védő NATO-vadászok rendszeresen elfognak légtérsértő orosz harci gépeket, míg az ezen országokban állomásozó szárazföldi egységek a Krímben anno megjelent „kis zöld emberkék”, azaz azonosítók nélküli orosz különleges erők beszivárgását hivatottak megakadályozni.)
Márpedig Magyarországon, de Közép-Európában sem kell senkinek bemutatni, milyen az, amikor Moszkva nélkül nem lehet dönteni fontosabb kül- és biztonságpolitikai ügyekben. Negyven évünk volt megtanulni a leckét. Soha nem szolgáltatott még ilyen erős érvet a kelet-közép-európai országok NATO-tagságára az orosz politika. Tallinntól Tiranáig minden kormány joggal teszi fel a kérdést: ha Moszkva akarat nélküli bábként és pusztán nagyhatalmi alku tárgyaként tekint az amerikai oltalom alatt álló országokra, vajon mi lenne velük washingtoni védőernyő nélkül? Mások ugyanerre a következtetésre jutottak. A hagyományosan semleges Finnország elnöke, Sauli Niinisto arról beszélt jelzésértékű újévi üzenetében, hogy hazája nyitva tartja a NATO-tagság lehetőségét. Ugyanígy vélekedett a legnagyobb svéd ellenzéki erő, a Mérsékelt Párt vezetője is.
Mivel Vlagyimir Putyin arról is beszélt, hogy a szerződéstervezetek elutasítása esetén kénytelen minden opciót, így a katonait is számításba venni, nem egy elemző arra a következtetésre jutott:
Oroszország valójában nem a megállapodásban érdekelt, hanem ürügyet keres, amire hivatkozva támadást indíthat Ukrajna ellen.
Az ultimátumízű feltételeket ugyan az Egyesült Államok és a NATO is visszautasította, de kérdés, hogy Genfben mennyire érvényesül majd a „jaltai szellem.”
Nemcsak az Egyesült Államok nem akar ugyanis túl sokat áldozatot vállalni Ukrajnáért (szankciókat helyezett kilátásba egy orosz akció esetén), de a Genfbe meghívást nem kapott Európai Unió is megosztott a kérdésben. Emmanuel Macron francia elnök és Olaf Scholz, az új német kancellár ugyan nemrég találkoztak Brüsszelben Zelenszkij ukrán államfővel, de Scholz általában új „Ostpolitik” szükségességét hangsúlyozza. (A szintén szociáldemokrata Willy Brandt nevezte el így az NDK-val és a Szovjetunióval a viszonyok javítására törekedő politikáját a hetvenes évek elején.)
A német óvatosság egyik oka az energia. Az EU importjának 43 százaléka még 2020-ban is orosz eredetű volt, Berlin számára pedig különösen fontos az orosz gázt Ukrajna kikerülésével az Északi-tenger alatt Németországba juttató Északi Áramlat 2 csővezeték. Ugyanakkor a korábbi egyöntetű állami támogatás repedezik: a zöldpárti Robert Habeck gazdasági miniszter és alkancellár szerint blokkolni kell a projektet, amennyiben Oroszország megtámadja Ukrajnát.
Nem úgy tűnik, hogy a szankciókkal való fenyegetőzés gyengítené az orosz elszántságot.
Lusta nyugati kommentátorok szeretik annyival elintézni az Ukrajnával kapcsolatos orosz megszállottságot, hogy a volt KGB-tiszt Putyin, aki 2005-ben a „huszadik század legnagyobb geopolitikai katasztrófájának” nevezte a Szovjetunió szétesését, még mindig a vörös birodalomról álmodik.
Ennél azonban jóval mélyebb megfontolások állnak az orosz magatartás mögött, márpedig a moszkvai világkép megértése nélkül a válságból nincs kiút. Ez az egyik tanulsága napjaink egyik legfontosabb történésze, a skót Niall Ferguson év elején megjelent, sokat mondó felütésű („Háború közeleg”) esszéjének.
Szerinte az orosz elnök sokkal inkább Nagy Péterre, mint a véreskezű Sztálinra vagy a szenilis Brezsnyevre tekint példaképként. A cár miniatűr bronz szobra áll a kormányüléseknek helyt adó teremben, s Nagy Péterről szinte ellágyulva beszélt egy 2019-es interjújában. „Ő élni fog, amíg az ügye él” – utalt elődjére Vlagyimir Putyin.
A legendás cár egyik legnagyobb győzelmét a mai Kelet-Ukrajnában, Poltavánál aratta 1709-ben, amikor megverte a kor egyik katonai szuperhatalmának számító Svédországot, s ezzel államát meghatározó európai szereplővé tette. Nagy Péter a csata előtt állítólag elmondott, Oroszország nagyságáról, dicsőségéről és jólétéről szóló beszédét tisztiiskolások generációi tanulták meg, s ma is tananyag az orosz katonai akadémiákon.
De még Nagy Péternél is régebbi beidegződések határozzák meg Moszkva Ukrajnához való viszonyát; az egyik kulturális, a másik stratégiai. Kijev az orosz állam egyik bölcsője, ezért és a hosszú közös múlt miatt az orosz politika nem tekint önálló nemzetként Ukrajnára. (Az ukrán államiság állítólagos abnormalitásáról Putyin elnök tavaly júliusban hírlapi cikket is megjelentetett.) Ráadásul, miután az oroszok a 15. századra lerázták a tatár igát, rendszeresen szembesültek a szinte védhetetlen ukrán síkságokon keresztül érkező nyugati invázióval. A már említett svédek, a lengyelek, franciák, a németek a huszadik században kétszer igyekeztek ebből az irányból elfoglalni Oroszországot.
Orosz értelmezés szerint Ukrajna nyugati orientációjával, a NATO-tagság lebegtetésével most az amerikaiak akarják ugyanezt véghez vinni.
Nem az a kérdés tehát, hogy miért mutogatja muszklijait Moszkva Ukrajna kapcsán, sokkal inkább az: miért most kapcsolt magasabb fokozatba? Elképzelhető, hogy a Krím miatt. Miután 2014-ben Oroszország megszállta a félszigetet, Ukrajna elzárta a Krímet a Dnyeper folyóból vízzel ellátó csatornát, tizedére csökkent a megművelhető területek aránya, és az orosz fennhatóság alá került területen komoly gondot okoz az ivóvízhiány.
Felvetődött az is: a 2024-es elnökválasztás hazafias felvezetését indítaná el Vlagyimir Putyin, aki egy tavaszi alkotmánymódosítás nyomán ismét indulhatna az államfői pozícióért. Ha 2014-ben a Krím megszerzése az egekbe röpítette a népszerűségét, egy újabb területszerzés miért ne segítene rá a kampányra? Elképzelhető továbbá, hogy az Európai Unió és az Egyesült Államok gyengeségét érzékeli az orosz vezetés, s úgy véli, itt a vissza nem térő alkalom a háborúval – vagy a háborús fenyegetéssel – való érdekérvényesítésre. (Kérdés persze, hogy a most kirobbant kazahsztáni zavargások és az orosz csapatok odaküldése mennyire vonja el Moszkva figyelmét.) Akár egyik, akár másik meggondolás, akár mindegyik áll a mostani aktivizmus mögött, a végeredmény paradox módon mégis tökéletesen ellentétes az orosz szándékokkal. Hiába nem tekinti önálló államnak Vlagyimir Putyin Ukrajnát, hiába tartják testvérnépnek az ukránt az oroszok, a 2014 óta tartó konfliktus és a mostani lándzsarázás nem közelíti, hanem távolítja az ukránokat Moszkvától. A korábban igencsak pislákoló, s inkább csak Nyugat-Ukrajnára jellemző nemzettudat a külső fenyegetettség hatására igencsak megerősödött az elmúlt években, amely bizonyos mértékig érthető is egy háborúban álló országban. Ez viszont számunkra magyarként igen fájdalmas következményekkel jár.
Az oroszellenességen izmosodó ukrán nacionalizmus a kéznél levő kisebbségek, így a kárpátaljai magyarság ellen fordult. Még soha nem volt olyan rossz ukrajnai nemzettársaink anyanyelvi oktatási és művelődési helyzete, mint most.
Genf kapcsán Magyarország számára a legnagyobb kérdés: folytatható-e az egyensúlyozás a mi szuverenitásunkat is korlátozni akaró nagyhatalom és a saját szövetségi rendszerünk között?
Még 2014-ben jelentette ki Orbán Viktor miniszterelnök, hogy az ukrajnai helyzet kapcsán Magyarország múltjából kell kiindulni: az országnak korábban volt közös határa a Szovjetunióval, és „nem voltunk tőle boldogok.” Ezért az az ország érdeke, hogy „Magyarország és Oroszország között mindig legyen valami, ez a valami a szuverén Ukrajna lehet. Az az érdekünk, hogy Ukrajna szuverenitása megmaradjon, az ország erős legyen, meg tudjon állni a lábán, képes legyen működtetni a gazdaságát, és meg tudja védeni a határait.”
Azóta azonban Magyarország az EU-n belül Oroszország egyik legfontosabb partnere lett. Ezt az állítást a magyar kormányzat hevesen visszautasítja, mondván, mi a többi tagállamhoz hasonlóan csak gazdasági érdekeinket érvényesítjük. Noha (mint a Németország és az Északi Áramlat példájánál láttuk) valóban befolyásolják erős üzleti érdekek a politikai döntéshozatalt máshol is, a helyzet változhat – bizonyíték rá az új német kormány belső vitája. Másrészt egyetlen más uniós tagállam sem köti össze az Oroszországgal való kereskedelmet saját szövetségi rendszere ideológiai bírálatával, márpedig Orbán rendszeresen ezt teszi az illiberális politikai modellek dicséretével. Eközben az Oroszországgal való barátkozás legfőbb érve, a „keleti nyitás” gazdasági szempontból totális kudarc.
Ebben a kontextusban a magyar miniszterelnök és az orosz elnök február elejére tervezett találkozója azt jelzi, hogy Moszkva a legkiélezettebb konfliktus idején is számíthat egy NATO- és EU-tag országra. Miközben tehát saját szuverenitásunkat Nyugat felé rendszeresen megvédjük, az annak korlátozására tett keleti kísérlethez minden további nélkül asszisztálunk.
