Polexit, az utolsó erődítmény?

A polexit fogalom az elmúlt napokban született, és Lengyelországnak (Poland) az Európai Unió­ból történő esetleges kilépésére utal

Az exit poll viszont egy közvélemény-kutatási módszer, ami többnyire nagyon pontosan képes előre jelezni egy választás eredményét. A két fogalmat most az kapcsolja össze, hogy a lengyel társadalom választói akarata és az uralmi elit mostani állásfoglalása drámai módon ütközhet meg egymással.

Ugyanis, legalább is látszó­lag a lengyel társadalom döntő többsége egyértelműen támogatja hazájának európai uniós tagságát, az unión belül itt a legmagasabb a tagság társadalmi támogatottsága. Ám most olyan lengyel alkotmánybírósági döntés született, amely szerint az uniós jog nem mehet szembe a lengyel társadalom alapvető értékeit és törekvéseit megtestesítő nemzeti joggal.

De vajon tudja-e a lengyel társadalom, hogy mi is az az Európai Unió, amelyben való részvételét ilyen többséggel támogatja, és mi tesz ütközés esetén? Mindez a felszínen akár olyan szakmai kérdés is lehetne, amellyel kapcsolatos minden vita a nemzetközi jogász­elit belügye csupán, hisz ugyan honnan is lehetne egy nem szakmabelinek bármilyen kompetenciája a kérdés megválaszolásában, sőt egyáltalán elemi szintű megértésében.

Nem először fordulna elő azonban, hogy a látszólag jogi szakmai kérdés mögött valójában a hatalmi rendszer „lemeztektonikai” súrlódásai, nagy összeütközései törnek ilyen módon felszínre, és alapos okunk van feltételezni, hogy itt is pontosan erről van szó.

Egyre több jel utal ugyanis arra, hogy főként Magyarország és Lengyelország egyre súlyosabb és látványosabb konfliktusai az Európai Unió hatalmi struktúráival azt jelzik, hogy az Európai Unióban uralkodó elbeszélési mód már teljesen alkalmatlan arra, hogy konstruktív, valahonnan valahová eljutni képes viták során és nyomán olyan egyezségek jöjjenek létre, amelyek erősebbé és teherbíróbbá tennék a szervezetet.

Ennek oka az, hogy az EU-ban uralkodó narratíva „csinálva van”, vagyis egy olyan rejtett globális célrendszert próbál egyetemes értékekként a tagállamokra erőltetni, amelyek az egyes országok társadalmi kohéziójára pusztító hatást gyakorolnak, így az elemi erejű tiltakozás egyre gyakoribbá válik. Ám az is egyre nyilvánvalóbb, hogy a tiltakozások és élesedő konfliktusok nemcsak, hogy nem képesek az unió uralmi struktúráit értelmezési keretének módosítására késztetni, de ennek az ellenkezőjét tapasztalhatjuk.

Minél több az ellenállás és ennek nyomán a konfliktus, az uralmi struktúra annál elszántabban a jakobinus pusztítóan doktriner dühével támad a „renitens” tagállamokra, vagy ahogy Mark Rutte holland miniszterelnök fogalmazott: „térdre kell kényszeríteni Magyarországot”. Ráadásul erre az önmagában is éppen elég vészjósló folyamatra csúszik rá egy, az európai integráció eredeti stratégiai törekvéseivel teljesen ellentétes folyamat.

A kezdetektől nyilvánvaló volt, hogy a törvényhozó ebben a szupranacionális szerveződésben csakis az Európai Tanács lehet, ahol a tagországok vezetői konszenzussal döntenek. Az Európai Bizottság ezeket a törvényhozói döntéseket hatja végre adminisztratív apparátusként. Az Európai Parlament pedig ebben a logikai keretben egyszerűen egy olyan vitafórum volt, amelynek feladata mindössze az, hogy nyilvánosságot adjon azoknak a stratégiai elképzeléseknek, amelyekre az integráció hosszútávú jövője épül.

Az Európai Bíróság szintén maximum a jogi tanácsadás adminisztratív szervezete lehetett. Ez az alapítók koncepciójához pontosan illeszkedő uralmi szerkezet az idők folyamán olyan mértékben és módon torzult el, hogy már nem is emlékeztet az eredeti elképzelésekre.

Az elmúlt évek során az Európai Parlament egy láthatólag globálisan vezérelt, jakobinus terrorgépezetté vált, és még hangulatában, sőt alkalmazott fogalomkészle­tében is a jakobinus és bolsevik hagyományokhoz alkalmazkodik, eljárásai egyre inkább az ötvenes évek koncepciós pereire emlékeztetnek.

Az Európai Ügyészség esetében már a létrehozás tényei is olyan nyilvánvalóan jelzi ezt a globálisan csinált folyamatot, hogy helytállónak látszik a „jogállamvédelmi hatóság” kifejezés használata. Az is egyre világosabbá válik, hogy ezek mögött a destruktív és degeneratív folyamatok mögött a globális identitásháború egyre brutálisabb örvénylései húzódnak meg. Az integráció egyre inkább egyszerű hajtószíjjá vált abban a végzetes folyamatban, amelynek végső célja jól láthatóan a család, nemzet és kultúra szétzúzása, mögötte az európai keresztény fehér ember és az európai nemzetállami lét teljes felszámolásának stratégiai célja húzódik meg.

Az Európai Parlament tagjainak meghatározó többsége jól fizetett globális ügynökhálózatként működik, a maradék pedig hasznos idiótaként meggyőződésből harsogja a már-már burleszkbe illően primitív, ám annál pusztítóbb hamis sztereotípiákat, az egyete­mes emberi jogokról, és euró­pai alapértékekről, amit narratív fegyverként erősít fel a globális véleményhatalmi terrorgépezetként üzemeltetett média.

A történet tehát nem Lengyelországról, és főként nem elvont jogi–szakmai kérdésekről zajlik, hanem Európa létéről. Arról, hogy maradt-e még annyi lelki, erkölcsi, szellemi energia az Európai Unió tagországok népeiben, hogy megállítsák ezt a végzetes folyamatot. Magyarország és Lengyelország tehát frontállammá vált, és nem véletlen, hogy az elmúlt évszázad során minden történelmi illúzióját elvesztő Közép-Európa válhat most az európai keresztény fehér ember utolsó erődítményévé.

Check Also

Middle Eastern Autocrats Sigh Relief: US Signals Democracy Summit Won’t Change Policy – Analysis

The United States has signalled in advance of next week’s Summit for Democracy that it …