Eurasia Press & News
Az orosz–ukrán konfliktus egyre riasztóbb fejleményeit és az Egyesült Államokkal kötendő védelmi megállapodásunkat övező hisztériát figyelve időnként meg kell csípnem magam, hogy nem álmodom-e. Úgy tűnik, Szlovákia lakosságának egy része még mindig képtelen elfogadni az 1989-es rendszerváltást.
E sorok írója ahhoz a generációhoz tartozik, amely megtapasztalhatta az előző rendszer, az orosz katonai megszállással fűszerezett kommunista diktatúra „áldásait”, épp ezért őszintén örült annak, amikor 1991-ben az országot elhagyta a Csehszlovákiát hosszú ideig megszállás alatt tartó orosz hadsereg több mint 73 ezer katonája. 2004-ben aztán beléptünk az Európai Unióba, és ugyanabban az évben az Észak-atlanti Szerződés Szervezete, a NATO is felvett minket a tagországai közé, így joggal bizakodhattunk abban, hogy Szlovákia nyugati orientációja már nem lesz vita tárgya.
Több mint 32 évvel a rendszerváltást követően azonban újra válaszút elé érkeztünk. Aki figyelemmel követi az orosz–ukrán konfliktus fejleményeit, az tudhatja, hogy már korántsem csupán Ukrajna jövője a tét. Az oroszok Washingtonnak átnyújtott követelései között szerepel az is, hogy a NATO vonuljon vissza a volt szocialista országokból. Vlagyimir Putyin orosz elnök a volt szovjet érdekszférát szeretné visszaépíteni, és ha sikerrel jár, régiónk országainak a sorsáról újra Moszkvában döntenek majd, amit a legnagyobb ellenségeinknek sem kívánhatunk.
Mindezt figyelembe véve azt gondolhatnánk, hogy felháborodott emberek tízezrei vonulnak Moszkva pozsonyi nagykövetsége elé, hogy az orosz gyarmatosítási tervek ellen tüntessenek. Nos, tüntetés valóban volt, azonban nem az orosz, hanem az amerikai nagykövetség előtt. Ezen a tüntetők azt rótták fel az amerikaiaknak, hogy – a rendkívül lanyhán reagáló nagyobb uniós tagországokkal szemben – veszik a bátorságot, és megpróbálnak az orosz agresszióval szemben hatékony védőernyőt vonni a NATO keleti szárnyának tagországai fölé. Igen, ennek része az Amerikai Egyesült Államok és Szlovákia közötti, az elmúlt napokban hatalmas belpolitikai vihart kavaró védelmi együttműködési megállapodás is, hiszen, akár tetszik nekünk, akár nem, pillanatnyilag az Egyesült Államok az egyedüli olyan NATO-tagország, amelynek a hadserege elrettentő erővel bír Putyin orosz birodalmi törekvéseivel szemben.
George Friedman magyar származású amerikai geostratéga már évekkel ezelőtt felhívta a figyelmet arra, hogy Szlovákia lehet az egyik leggyengébb láncszem az oroszokkal vívott harcban, a ruszofília itt ugyanis a történelmi hagyományok szerves részét képezi, így az orosz propaganda termékeny talajra hull. A szlovák szélsőjobboldali pártok mellett az orosz érdekek legnagyobb élharcosa ma a Smer elnöke, Robert Fico, aki korábban azzal büszkélkedett, hogy észre sem vette az 1989-es rendszerváltást. Tőle mást így nem is várhatunk. Az igazán megdöbbentő azonban az, hogy ma már az amerikaiak pozitív szerepét és Szlovákia nyugati orientációját elismerő politikusok, közöttük Zuzana Čaputová államfő is kínos magyarázkodásba kezdett a védelmi megállapodással kapcsolatban, olyan értelmező nyilatkozattal bővítve ki azt, amely „az amerikai hadsereg szlovákiai jelenlétével kapcsolatos aggályokat” próbálja meg eloszlatni. Mi van? Nyakunkon az oroszok, és mi a régiónkat az oroszoktól megvédeni akaró amerikai hadseregtől rettegünk? El kellene végre döntenünk, hogy mit szeretnénk. Ha az Egyesült Államok kivonulna Európából, a helyét pillanatok alatt az oroszok vennék át, amit egyszer már átéltünk, és talán sokak nevében mondhatom, hogy nem szeretnénk megismételni.
